Egy tükör a generációkról...

Egy volt diákom írását adom most közre. Humoros keretbe ágyazva mutat tükröt a mai magyar társadalomról. Elgondolkodtatóan mosolyogtató és felveti a kérdést, hogy hogyan tovább egy élhetőbb jövőért, kedves Örökifjak és Fiatalok? 

Becser Anna: Útikalauz avagy, miért beszél a néni, és miért sírok én  

Rajzolta: Becser Anna 

   Most az elején tisztázom, hogy semmiféle humanista gyűlölet nem szorult belém és még antiszociális sem vagyok. Csupán csak egy számomra érthetetlen dologról szeretnék írni, hogy más is átérezze, mit élek át olykor két megálló alatt, és a kósza remény is bennem él,  hogy hátha valaki más is magára ismer e két oldalban.

Arra a helyzetre gondolok, amikor a buszon, metrón, villamoson, és egyéb csodás, tömött közlekedési eszközön utazok, s útitársaim azt gondolják, hogy a velük utazó kíváncsi az ő izgalmaktól természetesen nem mentes életére. Nem, nem vagyok kíváncsi! -és itt hívnám fel a figyelmet, hogy az olvasó újra ugorjon vissza a bevezetésre, miszerint nem vagyok mizantróp.

Lényegében a dolog arról szól, hogy egyesek és nem akarok mutogatni, azt hiszik az ő problémájukhoz hasonló senkivel nem történt, vagy történhet meg. Ez lehet egy nem rég született kis unoka, (ami természetesen nem történhet meg mással, szerinte…) vagy egy lábfájás (ami szintén nagyon ritka, szintén szerinte…)

E társadalmunkban lappangó problémáról, melyről egyelőre félnek beszélni az emberek, igen is tudniuk kell a fiataloknak, ugyanis elsősorban őket érinti ez a dolog. Mert a veszélyes utasok, akikre eddig szándékosan nem hoztam példát, olykor olyan elrettentő témákat hoznak fel, hogy maga a fiatalabb, jogosan gondolkodik el a kérdésen: „Ez lesz, ha én is megöregszem?” És igen, itt is a kulcsszó, az öregség. Semmi gondom nincsen társadalmunk szép korú embereivel, sőt jó gyerekként tisztelem is őket, ugyanakkor sokuk nem látja be, hogy „a mai fiatalok, az ő fiatalságuk terhelésének többszörösét cipelik a vállukon, és igen is, olykor mi is megviseltek lehetünk” –Jelentem az FNK-nak (Fiatalok akiknek Nincsenek Kifogásaik) beleszőttem fontos üzenetüket a fogalmazásba.

Most pedig bemutatnám ama, zúdítók fontosabb tulajdonságait:

·         Idősek

·         Kerekes szatyrot, vagy több textil szatyrot cipelnek, s általában erre hivatkozva állnak a nyugalomban ülő mellé szorosan, melyet gyakran figyelemfelhívó köhögés, nyögés kísér

·         Retikül- FONTOS, a retikül nagysága elárulhatja van e benne fotóalbum. Ha nagy pechünk van, ha kicsi mázlink, mert maximum csak egy pénztárcában lapuló igazolványképből ismerhetjük meg a tündéri Zsuzsikát és a komisz Petikét.

·         Kósza pillantások kutatása.

Ez utóbbi a legveszélyesebb, ugyanis ha csak feléjük fordulunk, vagy egy apró kérdést teszünk fel nekik, máris a nyakunkba zúdul „Bezseny Sándorné élt 1938-máig” élete.

A „Tényleg?” használata a legrosszabb alternatíva a „Hát igen…”, a bólogatás, a szolid mosoly, és a „ Tényleg?” szó használata közül. Ugyanis a „Tényleg?” szó használata generálja az agyat és serkenti azt akár a szőlőcukor, hogy még izgalmasabb, még szaftosabb dolgot áruljon el magáról, és/vagy unokáiról.

A legrosszabb eset, ha egy kisebb távolsági buszra huppantunk fel. Ugyanis, ha kiderül, hogy mindketten a végállomásig mentek a 30 perces út könnyen átváltozik egy, az m1-en ismert Életképek sorozat egyik exkluzív epizódjává. Nekem volt „szerencsém” mindezt fotóalbummal kisérve átélni. És ilyenkor az ember annyi többlet információt kap nevekből, dátumokból, hogy hiába tanultam meg este az évszámokat történelemből, a tesztkérdésre már nem fogom tudni a „Mikor volt a Canossa-járás?”-ra azt írni, hogy: 1077, ugyanis Ecsedi Józsefné beutaló-száma fog megjelenni a szemem előtt: 1567KDS.

Szeretném tisztázni, ha átadom a helyem még nem jelenti azt, hogy kíváncsi vagyok miért fáj a néni háta, és, hogy éppen milyen kezelést írt fel neki „ a nagyon szimpatikus, és már négy éve megbízható Kristyán Béla doktor úr” a lábfekélyére.

Így ha tehetjük inkább egy bácsi mellé üljünk le. Ő nem fog nekünk üszökről, fekélyről, reumásgondokról beszélni- mármint ezt mondhatnák a megbízható és pontos és a „mi minden abszurd dolgot felmérünk” hivatalos brit felmérések alapján, de ezt most csak én mondom.

A bácsik tehát alapból kevesebbet beszélnek idegenekkel, és ha mégis szóba elegyednek velünk a háborúról, barkácsról vagy a gyümölcsfákról fognak nekünk mesélni. A bácsik az igazi mesélők! S ezekhez a történetekhez, olykor egy olyan kis képzettársítás is csatlakozhat, hogy azt hisszük Szabó Gyulát halljuk a Magyar Népmesékből ismert hanglejtésekkel, hangváltásokkal.

Hogy ne élezzem ki a fogalmazásomat az idősebb generációra, azt kell mondjam, a fiatalok között is vannak olyanok, akik úgy gondolják, hogy ami nekik érdekes másoknak is az. E fiatalok általában csapatban utaznak, és nem állnak le velünk beszélgetni, hanem ordítják igazukat-és minél közelebb vannak a célhoz annál hangosabban. Nem rég történt, hogy egy ilyen kis csapatba botlottam a Stadionoknál, akik egyen színekben meccsre mentek, és ordították, hogy „HAJRÁ, HAJRÁ XY”. Ezt mind a metró mélyébe vezető úton (mozgólépcső), más emberek fülébe közvetlenül. Majd közölték, hogy nekünk -nem ordítóknak- örülnünk kéne, hogy Magyarországon vannak ilyen tehetségek, és igenis ennek hangot kell adni. (Aha, szóval következő utamon a Szépművészeti Múzeumba ordítsam én is, hogy: „ ÉLJEN, ÉLJEN MUNKÁCSY”?…)

Úgy gondolom, hogy én is egy aktuális gyerek vagyok. Tudom használni az Internetet, tudom mi történt Liptai Klaudia házasságával és még a Facebookon is fent vagyok. De még is, az én generációm többsége az aktualitásuk mellett elveszítik reális, józan eszüket. -s az illemet sem ismerik. Olvasni és érdeklődni egy-egy tudományág felé „gáz”, viszont ordítani este a villamoson, s telefonon kihangosítva zenét hallgatni -nem éppen közkívánatra-, nem az. Tudom, hogy nagyon a végletekre koncentráltam és komolyabbra fordítottam a szót, viszont így érthető meg a generációk közötti különbség, és ugyanakkor a hasonlóság is.

Teljesen kiadjuk magunkat a világnak, mindenkire rázúdítjuk magunkat, s ennek hátulütője, hogy veszélyes is lehet. Jó példa erre, egy ismert történet, ismert komikustól: „A néniről csak annyit tudott meg a fiú, hogy rosszul lát, és a fia motorozik. Jött is az ötlet: bukósisakban kért a fiú százezer forintot a nénitől, annak fiának adva ki magát.”

         Tehát én nem csak panaszkodni szeretnék azzal, hogy ’’ne fárasszanak engem a magánéletükkel’’, sőt velem még jól is járnak, mert én a „bólogatós, mosolygós” kategóriába tartozok, viszont mások nem biztos, hogy jól kezelik az információkat.

Most azonban a végére értem. Utamnak a 18-as villamoson még korán sincs vége. Csak éppen ebben a pillanatban pillantottam meg egy kerekes szatyrot az ajtónál, aminek gondolom gazdája is van, BINGÓ, ha jól látom én vagyok az egyetlen a környéken aki felállhat…

Jelentem:    -Idős

                     -Kerekes szatyorral van

                     -Kicsi a retikülje

                     -Meglátott.

                                                                                          2010.november,  Becser Anna